Elhunyt Prof. dr. h.c. dr. Bencze Lajos

GYÁSZJELENTÉS

A gyászoló család, a Nyugat-Magyarországi Egyetem, az Erdőmérnöki Kar valamint a Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet mély fájdalommal és megrendüléssel tudatja, hogy

Prof. Dr. h. c. Dr. BENCZE LAJOS

okleveles erdőmérnök, nyugalmazott egyetemi tanár, a mezőgazdaság (erdészet) tudomány kandidátusa, a Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet jogelődjének, az egykori Vadgazdálkodási Tanszéknek alapító tanszékvezetője, több magas állami és szakmai kitüntetés birtokosa

2007. július 24-én, életének 95. évében elhunyt.

Személyében a Nyugat-Magyarországi Egyetem, az Erdőmérnöki Kar a magyar erdészet- és vadgazdálkodás-tudomány, valamint az erdészeti és vadászati felsőoktatás egyik legkiválóbb, meghatározó, iskolateremtő személyiségét veszítette el.

Búcsúztatása és temetése 2007. július 31-én (kedd) 15 órakor lesz a soproni Szent Mihály temetőben.

A Nyugat-Magyarországi Egyetem volt professzorát saját halottjának tekinti.

Köszönetet mondunk mindazoknak, akik osztoznak a Család és az Egyetem gyászában, utolsó útjára elkísérik, sírjára a kegyelet virágait elhelyezik.

EMLÉKE ÖRÖKKÉ ÉL SZÍVÜNKBEN!

Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Kar

Gyászoló Család

Nyugat-Magyarországi Egyetem

Táviratcím: Nyugat-Magyarországi Egyetem, Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet 9400 Sopron, Ady E.u.5.

In memoriam Prof. Dr. h.c. Dr. BENCZE LAJOS

(1912 - 2007)

nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár

BENCZE Professzor Érsekújváron született 1912. augusztus hó 15-én. Édesapja 40 évig volt Érsekújvár városának erdésze.

Az Érsekújvári Állami Reálgimnázium magyar tanítási nyelvű tagozatán érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a Brnoi Agrártudományi Főiskola Erdőmérnöki Karán folytatta, ahol 1936-ban abszolvált. Kétévi erdőrendezési gyakorlati tevékenység után az erdőmérnöki oklevelet 1939. június 26-án, már Sopronban szerezte meg.

Gyakorlati szakmai tevékenységet Léván igazgatási-erdőfelügyelőségi munkakörben, majd üzemi beosztásokban folytatta előbb, előbb Szarvasházán, mint beosztott mérnök, később, Kisilván mint erdőhivatal-vezető, illetve Mezőhegyesen, mint erdőgondnok. A háborús években és azt követően 5 évig Budapesten minisztériumi beosztásban szolgált, utána Tamásiban a Tolna megyei Állami Erdőgazdaság főmérnöki teendőit látta el. 1957-ben tér vissza Sopronba. Előbb a Dunántúli Erdővédelmi Állomás vezetője, majd 1963-ig az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) munkatársa volt. Ugyanebben az évben az Erdészeti és Faipari Egyetemen egyetemi docenssé nevezték ki az Erdőműveléstani Tanszékre, ahol feladata - ROTH GYULA Professzort követve - a vadászat és vadgazdálkodás oktatása lett. 1969. januárjában az újonnan felállított Vadgazdálkodási Tanszék alapító vezetőjévé nevezték ki.
Tudományos munkásságot az 1950-es évek elejétől fejtett ki, illetve ebben az időben kezdte meg szakirodalmi tevékenységét. Érdeklődése előbb az erdőművelés és a vadgazdálkodás kapcsolataira szorítkozott, majd később a vad környezetének, a vadgazdálkodás természeti adottságai vizsgálatának, az erdők vadeltartó értékének, valamint a vadkárok kérdésének területére terjedt ki. Kutatási eredményeit, megállapításait több mint száz tudományos közleményben, könyvben és szakcikkben dolgozta fel, illetve közölte. Ezek közül több külföldön, illetve idegen nyelven is megjelent. Jelentős volt szépirodalmi munkássága is. Kutatási eredményeiből 1961-ben "Erdeink vadeltartó képessége és a vadkárok megelőzése" címmel kandidátusi értekezést írt, amelynek megvédése alapján 1962-ben elnyerte a mezőgazdasági (erdészeti) tudományok kandidátusa fokozatot, elsőként a vadgazdálkodás tudományterületén.

Kutatási eredményeit a hazai gyakorlat átvette és külföldön is érdeklődésre találtak, így elsősorban az erdők vadeltartó képesség megállapításának módszere vált általánossá a táji vadgazdálkodási tervek irányelveinek kidolgozása során, illetve a vadgazdálkodás természeti adottságainak feltárása és fejlesztése területén. Az erdőgazdasági vadkárok biológiai úton történő megelőzésének és a vad racionális tartásának lehetőségére tett ajánlásait is átvette a gyakorlat és több erdőgazdaság területén kialakult ennek helyileg adaptált, hatékony módszere. Az ún. sarjaztatott vadlegelők kialakításának, a vadbúvók és egyéb, a vadgazdálkodást, tágabb értelemben a vadon élő állatvilág fenntartását szolgáló erdőrészletek és objektumok kijelölésének, mindezek üzemtervben való előírása az 1960-as évek végén megújított erdőgazdasági üzemtervek elkészítése során gyakorlattá vált. Különösen így volt ez a kiemelt rendeltetésű erdő- és vadgazdaságok, de más erdőgazdaságok területén is.

Kutató munkájában tehát a vad és környezete közötti kapcsolatok, a vadgazdálkodás természeti adottságainak feltárására, a vad, illetve a vadon élő egyéb állatvilág fenntartásának lehetőségére, az állatvilág és az erdő, valamint az erdőgazdálkodás harmonikus kapcsolatára és racionális formáinak kialakítására törekedett.

Oktatói tevékenysége során is elsősorban a kutatási eredményei alapján kialakult vezérfonalat követte és a vadgazdálkodást, mint az erdész (és a mezőgazdász) sokoldalú biológiai és ökonómiai ismeretét szintetizáló, sajátos feladatnak tekintette. Ezzel a gondolati megközelítéssel megalapozta az azóta "Soproni Iskolának" nevezett elméleti és gyakorlati rendszert, amely - a kor ismereteihez mindenkor igazodva - él mind a mai napig.

A Magyar Vadászok Országos Szövetsége felkérésére az Erdészeti és Faipari Egyetem Vadgazdálkodási Tanszékén szervezett, két éves levelező formájú felsőfokú vadgazdálkodási tanfolyam hallgatói is hasonló szellemű és koncepciójú képzést kaptak. Az 1969-1976 között folytatott képzés az első önálló felsőfokú vadgazdálkodási oktatás volt Magyarországon. Ez is BENCZE Professzor nevéhez és Sopronhoz köthető.

Aktív oktatói időszakában számos külföldi és hazai egyetemmel és kutatóintézettel tartott fenn kapcsolatokat, köszönhetően francia, német, cseh, szlovák és orosz nyelvismeretének. Részt vett több külföldi tudományos konferencián, így 1959-ben a varsói nemzetközi erdővédelmi, 1961-ben a berlini toxikológiai, 1965-ben a lipcsei fásítási és a jugoszláviai vadbiológiai konferencián, 1967-ben a zólyomi erdővédelmi tudományos szimpóziumon, valamint több hazai tudományos konferencián és rendezvényen, ahol előadásokat is tartott. Külföldi tanulmányúton vett részt Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban, Ausztriában, Jugoszláviában, Romániában. Előbb 1969-ben, Franciaországban, majd az 1970-es évek közepén az USA-ban is tanulmányozhatta a vadgazdálkodás és a vadon élő állatvilág fenntartásával kapcsolatos kutatási, oktatási és természetvédelmi tevékenységet. Abban az időben, amikor alig lehetett külföldre, különösen nyugatra utazni, BENCZE Professzor volt a magyar, a soproni tudomány egyik követe Európában és a nagyvilágban, elvíve hazája és városa hírnevét. Az ott szerzett tapasztalatokat aztán saját kutatói és oktatói munkájában hasznosította, illetve részben publikálta.

Nemzetközi és hazai ismertségének köszönhetően a "Vadászati Világkiállítás, Budapest 1971" Tudományos Rendezvényei Szakbizottságának elnöki és szervező teendőit végezte, továbbá tagja volt a kiállítás főbizottságának és három más szakbizottságnak.

A Magyar Vadászok Országos Szövetsége Központi Intéző Bizottságának, valamint Oktatási és Propaganda Bizottságának is tagja volt. Alapító és kezdeményező tagja volt az Országos Erdészeti Egyesület Vadgazdálkodási Szakbizottságának, valamint az Országos Vadgazdálkodási Tanácsnak, az Erdészeti Kutató Intézetek Nemzetközi Szövetsége (IUFRO) 26. szekciójának (Vadgazdálkodás és üdülés), továbbá az MTA Erdészeti Bizottságának is.

Munkáját a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója (1971), Munka Érdemrend Bronz fokozat (1980), Nimród Emlékérem (1981), Hubertusz Kereszt Arany Fokozata (1994), a Magyar Nemzeti Vadászrend (1998) kitüntetésekkel ismerték el.

A Nyugat-magyarországi Egyetem jogelődje az Erdészeti és Faipari Egyetem az intézmény által adományozható legmagasabb kitüntetéssel a tiszteletbeli doktori, doctor honoris causa címmel ismerte el BENCZE Professzor iskolateremtő, nemzetközi jelentőségű oktató és kutatómunkáját. Emellett 1989-ben arany, 1999-ben gyémánt, 2004-ben pedig vas diplomával tüntették ki.

2007. július 24-én délután fél háromkor életének 95. évében rövid betegség után hunyt el. BENCZE Professzor halálával elment az utolsó tagja is a régi tudós erdészprofesszori gárdának. Tartalmas, teljes, szeretetben gazdag, szép életet élt. Évszázados bölcsessége, hasznos tanácsai, adomázó humora hiányozni fognak. Mi kései utódok ígérjük, hogy példaadásához és nevéhez méltóan visszük tovább Bencze Professzor Úr örökségét, az általa alapított Intézetet. Emlékét örökké megőrizzük. Nyugodjék békében!

Prof. Dr. Faragó Sándor
intézetigazgató,
egyetemi tanár, rektor